A végére elkészült a főmű: a Citadella szétdarabolásával örök sebet ejtett a NER

Lehűtjük a médiában sokfelé tapasztalható lelkesedést: a Citadella átépítése nem bámulatosan eredeti építészeti ötlet, és nem is az elnyomást jelképező erőd humanizálása. A miniszterelnök házi építésze, Taraczky Dániel a 19. századi katonai építészet értékes alkotását tette tönkre, sajnos jóvátehetetlen módon. Az erődöt ideológiai okokból darabolták szét egy, a köztudatban mélyen gyökerező történelmi tévedés miatt. A megmaradt épületcsonkba aztán a NER múltfelfogását összegző, propagandisztikus, velejéig hamis kiállítás került. Ez tényleg főmű: egy torz rendszer torz emlékműve.

Nehéz politikától mentesen szemlélni egy olyan építészeti projektet, amelyet a kampány véghajrájában a miniszterelnök ad át Kovács Ákos koncertjével, tervezője pedig a kormányfő saját házi építésze, a hatvanpusztai majorság átalakítását is jegyző – mellesleg irodáját hamarosan Budapest egyik legdrágább ingatlanába költöztető – Taraczky Dániel. Ám ettől még a Citadella átalakítása lehetne jól sikerült alkotás: az építészetet mindig lehet és kell is a körülményektől függetlenül értékelni. A nem pártállami médiában is születtek lelkes méltatások, amelyek szerint a beavatkozás megszelídítette a komor, rideg Citadellát, illetve építészetileg ötcsillagos látványosság, ami pompásan sikerült.

Ezzel szemben mi maradnánk a hatvanpusztai párhuzamnál, de nem a politika miatt. Hanem mert Taraczky ott egyértelműen műemlékrombolást követett el, amikor eldózerolta József nádor klasszicista majorságát. És műemléket rombolt a Citadellánál is, mert nem volt tekintettel az erőd meglévő értékeire, és mesterségesen rommá alakította, szétdarabolta a 2021-ig nagyjából épségben fennmaradt építményt. Ahogy azt már Bátonyi Péter műemlékvédelmi szakember korábbi cikkében világossá tette:

ezt az eljárást kimondottan tiltja a törvény.

A jogszabály szerint egy műemléket nem lehet azért elbontani – sem teljesen, sem részlegesen –, mert ezt követeli meg a művészi invenció vagy a nagystílű építészeti gondolat. A védett épület meglévő építészeti értékeit tiszteletben kell tartani, a részleges bontás csak a műemlék hiteles állapotát eltorzító idegen részek eltávolítását jelentheti.

A szétdarabolt erőd látványában dominálnak az új elemek, a régi épületrészek szerepe díszletszerű (fotó: Zsuppán András / Válasz Online) 

Mivel a Citadella esetében Taraczky az eredeti erőd jelentős részét elbontotta, más részeit pedig föld alá temette, vagyis nagy léptékben rombolta, csonkította az eredeti épületet azért, hogy saját tervezői elképzeléseit érvényre jutassa, kimondható: ez az átépítés sem történhetett volna meg, ha a műemlékvédelmi hatóság érvényesítené a jogszabályokat és a szakmai normákat. Ugyanúgy a politikai akarat tette lehetővé, mint a Magyar Nemzeti Bank Matolcsy György által megálmodott, minősíthetetlen emeletráépítését.

De nem arról van szó, hogy a Citadella az osztrák önkény jelképe, amit szimbolikusan visszafoglaltunk?

Egyrészt ha erről lenne is szó, a jogszabályi követelményekből az következik, hogy a műemléki védelmet a részleges bontáshoz törölni kellett volna. Ez azonban nem történt meg (ahogy Hatvanpusztán is műemlék maradt Orbán Győző modern anyagokból és formákkal felépített családi rendezvényközpontja). Másrészt önmagában is vitatható, hogy egy öreg erődön kell-e leverni közel kétszáz évvel ezelőtti történelmi konfliktusokat. Harmadrészt: a Citadella egyáltalán nem volt a magyar Bastille, és nemcsak azért, mert sosem szolgált börtönként. A történelmi párhuzam a köztudatban mélyen gyökerező féligazságokon és tévedéseken alapul – az ideológiavezérelt átalakításnak pedig a 19. századi közép-európai katonai építészet egy értékes alkotása esett áldozatul.

Mindenekelőtt tisztázzuk, mi történt az erőddel. A hivatalos közleményekben felújításról beszélnek, ez azonban megtévesztő. A műemléki felújítások célja mindig valamilyen érték kibontása, egy történelmi épület eredeti állapotának visszaállítása. A Citadella esetében ezzel szemben egy olyan építészeti beavatkozást látunk, amely

az erődöt eleve egyfajta ellenségként kezelte, és alapvető jellegének megváltoztatására törekedett.

Ennek ellenére kevesen lesznek elégedetlenek, mivel a korábbi, súlyosan leromlott állapotokkal vetik majd össze az eredményt, és önmagában az is örömre ad okot, hogy több mint egy évtizedes elzártság után újra be lehet menni az erődbe, amelynek kapujára 2014-ben került lakat.

A forgalommentes sétány az erőd körül egyértelműen pozitív változás, az aszfaltsivatag felszámolása a zöldítésre is lehetőséget kínált. Ahol az erődöt nem rongálták meg, ott az összkép vonzó (fotó: Zsuppán András / Válasz Online) 

Az új összkép ráadásul tetszetős: a meghagyott épületrészek falait gondosan restaurálták, így azokon érvényesül a Citadella szigorú-komoly, tekintélyt parancsoló, de esztétikailag harmonikus 19. századi katonai építészete. Vonzó lett a park, a sok új növénykiültetés, a szélesebb zöldfelületek, a magas minőségű sétányok. A beavatkozás megkérdőjelezhetetlen eredménye, hogy megszűnt az autóforgalomra tervezett, 1960-as években kialakított aszfaltút az erőd körül: a Citadella körbesétálható lett, a hegytetőt lezárták a forgalom elől. Eltűntek az erőd előtti térséget az 1990-es évektől kezdve elcsúfító bódésorok, szedett-vedett pavilonok is, így a városkép sokkal rendezettebb.

És persze csodálatos a kilátás, hiszen innen nyílik a legszebb panoráma Budapestre. Az utóbbi nem Taraczky érdeme, de a felfrissült környezettel együtt bőven elég ahhoz, hogy a látogató jó érzésekkel távozzon. Csakhogy mindazt, ami a kész állapotot vonzóvá teszi, vagyis a restaurálást, a parkosítást, a sétányokat és a rendezettebb városképet el lehetett volna érni a Citadella szétverése nélkül is. Nem mellesleg egy mértéktartó felújítás bizonyára nem került volna több mint húszmilliárd forintba, hiszen a Nemzeti Bankhoz hasonlóan ezúttal is a legtöbb kárt okozó elemek lehettek a legdrágábbak.

A legdurvább belebontást a Szabadság-szobor mögötti rondella szenvedte el (fotó: Palkó György / Várgondnokság) 

A látogató, főként ha nem emlékszik az erőd korábbi állapotára, alábecsülheti a rombolás mértékét. A leglátványosabb változás, hogy Taraczky az erőd külső falgyűrűjét három ponton átvágta, és ezzel a belsejét megnyitotta a külvilág felé. A két kisebb átvágás közvetlenül az ágyútorony nyakánál található, ahol az erőd legfontosabb része a körbefutó falakhoz csatlakozik, a harmadik, nagyobb pedig a keleti rondella közepén, a Szabadság-szobor háta mögött. Itt egy hatalmas lépcsősor kapaszkodik fel az erőd fölső teraszára. A megnyitásokat vakítóan fehér látszóbetonnal és kővel burkolták, így élesen elütnek az eredeti falaktól, a bejáratokat az erőd körüli burkolatban is fehér sávok jelzik.

A tervezői koncepció szerint ez volt a "szabadság kardjának" három csapása, ami szétvágta és ezáltal semlegesítette az önkény erődjét. Van azonban egy negyedik csapás is, ami az erőd szívére, az ágyútoronyra (reduit) sújtott le, és felnyitotta annak zárt, szűk belső udvarát; ez a csapás teljes egészében kihasította a bástya keresztszárnyát: annak helyét most egy üveg nyaktag jelzi. A bontások mértéke akkor sem elhanyagolható, ha az alaprajzra vetítjük rá őket:

A Citadella alaprajza a most lebontott részek jelölésével (sárga színnel) 

Még sokkal nagyobb azonban a hiány, ha azt nézzük, mennyi tűnt el a kardcsapások nyomán az erődítmény tömegéből. Nagyon durva becsléssel azt mondanánk, hogy a Citadella nagyjából 8-10 százaléka eshetett áldozatul a tervezői koncepciónak.

Egy épület azonban nemcsak tömeg. Az ágyútorony keresztszárnya az erőd legkarakteresebb részleteit tartalmazta, a nagy udvar felé néző oldalán kváderezett, szegmensíves kapuval, amelyhez egykor felvonóhíd vezetett, ugyanis az ágyútornyot az erőd többi részétől (a belső nagy udvartól) is szárazárok választotta el a jobb védhetőség érdekében. A bontás előtt felvett értékleltár tanúsága szerint még megvolt a felvonóhíd három, tardosi kőből faragott konzola, valamint azok a széles, lapos, tardosi kőből faragott vályúk, vízköpők, melyek az egykori vízelvezető rendszer végződései voltak. A keresztszárny belső (kis) udvari homlokzatán a lépcsőház tömege érdekes kiugrást alkotott, mellette két oldalzuggal. Különleges hatású tér volt a szárazárok is, ahol a mélyben a kőhomlokzatokon ajtók, ablakok nyíltak. Mindez nyomtalanul odaveszett.

A lebontott keresztszárny a kis udvar felől a lépcsőház tömegével (fotó: Google) 

Az még az értékleltárból sem derül ki, hogy mi volt a lebontott szárny belsejében, de a 19. századi felméréseken boltozatos helyiségeket látunk. Magának az ágyútoronynak két használati szintje volt, ezeket dupla helyiséggyűrű alkotta. A külső gyűrűben voltak az egymásból nyíló ágyúkazamaták, a belsőben a legénységi szállás. Azáltal, hogy az épületrészből kivágták a lépcsőházat, valamint a tiszti, altiszti állomány szállásául szolgáló és a közösségi helyiségeket is tartalmazó keresztszárnyat, eredeti működési rendje többé nem érthető meg. A szárazárok betöltése nemcsak izgalmas tereket szüntetett meg, hanem az egész erőd szerkezetét is eltorzította. Egy történelmi épület létező, ép, lényeges részeinek lebontása azt jelenti, hogy a műemlék elveszíti a hitelességét.

A Citadella esetében a hitelességvesztést két tényező súlyosbítja. Az egyik a külső falak már említett átvágása. Itt ugyan az erős jelölések miatt szembetűnő, hogy utólagos beavatkozás történt, de a zártság a Citadella lényegéhez tartozott. Az átjárhatóságot finom eszközökkel természetesen meg lehetett volna oldani, a cél azonban nem ez volt: a "szabadság kardjának" csapásai nagyon is látványosan diadalmaskodtak az erőd fölött, részekre hasítva az építményt. A szétvagdalt Citadella valójában három különálló épületcsonk. Épületből (mű)rommá lett.

Milyen felújítás az, ami az épből romot teremt? Nyilvánvalóan nem felújítás.

A gesztus kétségtelenül erős és hatásos, ezért is lehet sokaknak izgalmas – hiszen a vandalizmus mindig izgalmas. Ez lényeges különbség Hatvanpusztához képest, ahol a műemlékbontást régieskedő újjáépítéssel takarták el. A Citadella esetében viszont Taraczky körülbelül úgy járt el, mintha egy antik szobornak levágta és a hóna alá applikálta volna a fejét. Vagy lemoshatatlan narancssárga köröket rajzolt volna egy festményre. Az ilyen gesztus mindig az eredeti alkotás lényegét semmisíti meg, és a Citadella esetében is ez lehetett a tervezői szándék.

Az ágyútorony lebontott keresztszárnyának helyén lévő nyaktag: innen egy teljesen ép épületrészt tüntettek el (fotó: Kárász Karolina / Várgondnokság) 

Ha párhuzamokat keresünk, a kortárs építészet posztmodern filozófiai hátterű irányzatához, a dekonstruktivizmushoz jutunk. Az átépített Citadella olyan dekonstruktivista alkotás, ami egy meglévő épületet használt (f)el a történelemről szóló üzenete célba juttatásához. Hasonlóan járt el a dekonstruktivista építészpápa, Daniel Libeskind a Bundeswehr drezdai Német Hadtörténeti Múzeuma esetében, ahol a neoreneszánsz múzeumépület harmóniáját egy brutális fém ékkel zúzta szét, hogy jelezze a szakítást az autoriter múlttal (az elutasítandó múltat ott is a meglévő épület testesítette meg az építész számára). Lehet mondani, hogy a német katonai múlt sötét rétegei ezt a hozzáállást megkövetelték, de Libeskind hasonlóan járt el a kanadai Royal Ontario Museum bővítése során is, ami – gondolhatnánk – nem minősül ilyen problémásnak.

Az elhíresült drezdai múzeum után a budapesti Citadella mostantól valószínűleg a világ legismertebb dekonstruktivista átépítése lesz.

Nem erős a verseny, mert általában nem szokták megengedni az építészeknek, hogy jelentős műemlékeket szétszedjenek.

Libeskind és Taraczky hozzáállása abban is hasonlít, hogy a meghagyott épületrészek gondos restaurálása és a beavatkozás durvasága között nagyon erős feszültség van, és ez kimondottan nyugtalanító hatású. Értéknek lássuk a régit? A restaurálás gesztusa ezt sugallná. A Citadella esetében még arra is látunk példát, hogy különösen sérült, esztétikailag nem megfelelő hatású részeket, ahol korábbi beavatkozások rongálták az erőd látványát, kijavítottak. Így tűnt el például az 1961-es turisztikai átalakítás során készült panorámaétterem, ami vasbeton betétként ékelődött be az ágyúbástya külső karéjába, az 1899-ben kibontott három ágyúkazamata helyén. Ezt most kiszedték, és a helyén nyitott teraszt alakítottak ki, mintegy belesimítva a korábbi sérülést az összképbe. A tervezői hozzáállás ambivalenciáját jól mutatja, hogy törekedtek a második világháborús lövésnyomok, repeszgránát okozta sérülések megőrzésére. Egy ilyen történelmi tanúfelület a lebontott keresztszárnyon is volt, ennek köveit beszámozták, és átvitték az új terasz oldalfalára, ahol a látványos lövésnyomot ismét összeállították.

Az ágyútoronyba a '60-as években beleépített panorámaétterem helyén terasz lett, oldalfalán balra a keresztszárnyról átmentett repeszgránát-nyom (fotó: Zsuppán András / Válasz Online) 

Hasonló műemléki szemléletű beavatkozás volt, hogy a déli összekötőfal egy szakaszát, ahol az 1960-as években nem megfelelő nívón javították ki a sérüléseket, teljesen visszabontották, és az eredeti kőfalakhoz illeszkedő módon újjáépítették. Alig pár méterrel távolabb viszont megcsinálták a nagy belebontást, teljesen megsemmisítve a máshol gondosan javítgatott eredeti falakat.

A restaurálás paradox módon a dekonstruktivista kardcsapások kontrasztját erősíti,

mintha a tervező az egóját csillogtatná: egyik kezével simogat, a másikkal lesújt, ahogy kedve tartja.

A hitelességvesztés másik súlyosbító tényezője kevésbé látványos, sőt, elsőre szinte észrevehetetlen. A Citadellát kívül-belül nagyarányú feltöltések alá temették. Kívül ebből kevesebb látszik, de a dunai oldalon elég jól megfigyelhető, hogy a falak tövébe földet hordtak, ami egyes pontokon majdnem a lőrések magasságáig ér. A parkosításnak ez természetesen nem volt előfeltétele, a cél az erőd lefokozása, monumentalitásának csökkentése lehetett.

A falak tövébe felhordott föld itt majdnem felér a lőrésekig, ettől a rátöltéstől az erőd jelentéktelenebbnek tűnik (fotó: Zsuppán András / Válasz Online) 

Egy műemléki felújítás során mindig az eredeti szintek helyreállítására kellene törekedni, ezt azonban még kevésbé követték a belső nagy udvar esetében. A Citadella abból a szempontból nagyon különleges épület (volt), hogy egyetlen kapuján belépve nem tágas várudvar nyílt, hanem egy nagyon szűk bejárati mélyudvar, ahonnan eredetileg fedett lépcső (a második világháború után már hosszú rámpa) vezetett fel a nagy udvar szintjére. A későbbi átalakítások ellenére ez a mélyudvar az épület legkülönlegesebb hangulatú tereinek egyike volt. Az erőd különös szintviszonyait az magyarázhatja, hogy az újabb kutatások szerint az építése során nem bontották el a hegytetőn álló Csillagda épületét. Az erőd tervezésekor még ezzel számoltak, 1850 áprilisában azonban Bécsben az a döntés született, hogy a csillagvizsgáló változatlanul működjön tovább. Az erődöt szorosan e magasabb térszínen álló obszervatórium köré építették, így alig maradt hely a közepén. A Csillagdát végül 1870 körül mégis lebontották, és kialakult a nagy udvar, de a sajátos szintviszonyok megmaradtak.

Egy történelmi épületen sokszor pont az ilyen fejlődési sajátosságok a legérdekesebbek. Taraczky mindezt nyomtalanul eltüntette: betemette a szűk bejárati mélyudvart és a rámpát, az egykori főkapun belépve ma egy lifthez meg vécékhez jutunk, kapuszerepét gyakorlatilag elvesztette. Más részek is vastag feltöltés alá kerültek, így az összekötőfalak, az északi bástya és a szétvágott keleti rondella fülkeszerű ágyúállásai (ami ezekből még kilátszik, ráadásul befalazottnak tűnik). Tulajdonképpen az egész erőd fel lett töltve földdel, mint egy mélytányér; ez a feltöltés az udvar szintjéről rámpaszerűen emelkedik fel a falak tetejének szintjéig, amit a kettévágott keleti rondellánál ér el. A "Citadella park" kialakításának ez sem volt előfeltétele, ahhoz elég lett volna kibontani az udvarról a második világháború idején beépített többszintes, vasbeton bunkert, ami a közepét elfoglalta. A nagy arányú feltöltés jelentősen hozzájárul az erődjelleg megszűnéséhez, számos eredeti részlet eltűnéséhez.

A feltöltött nagy udvar, oldalt egy szakaszon még kilátszanak a befalazott ágyúállások fülkéi (fotó: Zsuppán András / Válasz Online) 

Ahogy említettük, egy műemlékkel elvileg ilyesmi nem történhetne. A 2003-ban készült tudományos dokumentáció az erőd építési korából származó valamennyi maradvány megőrzését és a későbbi toldalékok bontását javasolta (Rostás Péter és Rozsnyai József); a 2020-ban a Várkapitányság számára készített értékleltár (Deák Zoltán) az 1899-es szándékos belebontások és a '60-as évekbeli modernista beavatkozások eltüntetését javasolta. Ennek alapján kimondható:

a szakmai ajánlásokat ebben az esetben is negligálták.

Még egy sajátos adalék: az állam a 2000-es évek közepétől próbálta kitenni az erődből a rendszerváltozás után beköltözött vállalkozói csoportot, amelynek amelynek középpontjában Veres István, a Zóna Taxi konfliktusokkal övezett cégvezetője és édesanyja, Magyar Istvánné, a Gastro-Top Kft. ügyvezetője álltak. Végül a világörökségi törvény teremtette meg az alapot arra, hogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. az összes fő-, al- és társbérlőt kirakja. Az MNV arra hivatkozott, hogy mindaddig, amíg a bérlők az épületben vannak, az állam nem tud gondoskodni a világörökségi értékek védelméről, amire nemzetközi kötelezettséget vállalt. A Citadella feldarabolása nyilvánvalóan ellentétes a világörökségi védelemmel, vagyis ez csak hivatkozási alapnak kellett.

Sőt, eszünkbe juthat az az emlékezetes ügy is, amikor Veres István 2002-ben engedély nélkül egy vendéglátó teraszt épített a Citadella melletti lődombba (glacis). Az örökségvédelmi hatóság kényszerbontást rendelt el, a vállalkozót pedig évekkel később felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték rongálás miatt. Sajnos össze sem lehet hasonlítani az akkori és mostani károsítás mértékét, és a mostanit helyrehozni sem lehet.

A főkapu mögötti mélyudvar a rámpa felől az átépítés előtt; ez a tér is eltűnt, bár eredeti állapota tökéletesen helyreállítható lett volna (fotó: Kárász Karolina / Várgondnokság) 

De akkor legalább örüljünk annak, hogy a Citadellával, az osztrák önkény jelképével végre sikerült jól elbánni?

Sovány vigasz lenne, de még ennyink sincs. Habár mindenki tudni véli, hogy a Citadellát 1850-ben Haynau emeltette, hogy a rebellis Pestet sakkban tartsa. Ebből az állításból azonban gyakorlatilag csak az évszám stimmel. A Citadella tervei valóban 1850-ben készültek, építése pedig 1856-ra fejeződött be, vagyis a szabadságharcot követő megtorlás időszakában épült. A magyar történelem rossz korszakában, ami a millenniumi időszakban, amikor a Bach-éra emléke még elevenen élt, az erőd pedig csupán negyven-ötven éves volt, és továbbra is katonai használatban állt, elég népszerűtlenné tette. Ennek tulajdonítható, hogy amikor a közös hadsereg 1897-ben kiürítette, és átadta a városnak, néhány helyen belebontottak, és a teljes lebontása is szóba került. Idővel azonban az ellenszenv oldódott, és az 1930-as évek elején kezdték felismerni városképi értékét. A főváros már 1933-ban döntést hozott róla, hogy eredeti állapotát megőrizve kell idegenforgalmi látványossággá alakítani, és 1951-ben műemlékké nyilvánították.

Valószínűleg senkinek nem jutott volna eszébe a Citadellát az építése után közel kétszáz évvel szétdarabolni, ha a jelenlegi döntéshozót ebben nem befolyásolja Makovecz Imre. Az építésznek azonban meggyőződése volt, hogy a Citadella szégyenletes építmény, a Szabadság-szoborral együtt. 2008-ban javaslatot tett mindkettő elbontására, és helyette egy Nemzeti Pantheon felépítésére, amihez Medgyaszay István száz évvel korábbi, monumentális elképzelése adta az ihletet. Azt maga sem igazán remélte, hogy ez a terv megvalósul, inkább az volt számára a fontos, hogy a politikusokat meggyőzze, ne maradjon a két "ocsmányság" a hegyen.

Makovecz Imre Nemzeti Pantheon terve a Gellérthegyre 2008-ból (forrás: Makovecz Imre Alapítvány) 

A rajzhoz mellékelt szövegben az építész erősen ideologikus magyarázatot fűzött a tervéhez:

A Gellért-hegyen a magyarság szégyene és megszégyenítése testesül meg a Citadellával és "Szabadság"-szoborral. A Citadellát az osztrákok építették 1849 után, hogy a rebellis Pestet ágyútűz alatt tarthassák. A "Szabadság"-szobor, amely Horthy István meggyilkolt kormányzóhelyettes emlékére készült, repülőgépet tartva a magasba, most a dicsőség pálmaágát azért tartja délkelet felé, mert onnan tört be a 2. ukrán hadsereg a román kilépés jóvoltából, s pusztította el Budapestet. 1906-ban Medgyaszay István a Gellért-hegyre megtervezte a Magyar Pantheont. Nem épült meg. Az itt található terv megidézi Medgyaszayt egy kisebb, de a szégyen megszüntetésére alkalmas épülettel.

Miért számít, hogy mit mondott Makovecz ebben a történelmi tévedésekkel teli szövegben? Azért, mert a mostani felújítás – bár az ősmagyar Minas Tirith nyilván nem épült fel a hegyen – valójában ezt az ideológiát követi azzal, ahogyan a Gellért-hegy mindkét meghatározó jelképét átértelmezi. Ezért kellett keresztet tenni a Szabadság-szobor talapzatára (noha a szovjet katona alakját már a rendszerváltás után elvitték, így az emlékmű szimbolikája megváltozott), és ezért kellett a kardcsapásokkal semlegesíteni az önkény bástyáját: mindkét beavatkozás célja az állítólagos szégyen megszüntetése.

A Citadella esetében az átértelmezést szolgálja az építészet mellett az is, hogy Szabadság Bástyája néven az ágyútorony meghagyott részében történelmi kiállítást rendeztek be, ami a magyarság szabadságküzdelmeit hangsúlyozva vezet végig a nemzet történelmén Emese álmától az 1989-es Orbán Viktorig. Ennek a látványos, hazafias panoptikum jellegű kiállításnak a történelemszemlélete külön elemzést igényelne, mert tökéletesen összegzi a NER múltfelfogását. Olyan érzés végigjárni, mintha megnéznénk az elmúlt évek történelmi kurzusfilmjeit a Hadiktól a Most vagy soháig, és utána még a Terror Háza állandó kiállításán is végigrohannánk a bespeedezett Schmidt Mária társaságában. (A kiállítás forgatókönyvét Köbli Norbert írta, a szövegkönyvet Hegedűs Zoltán kurzustörténésszel együtt jegyzi.)

A kiállítás szellemében és jellegében is a Terror Háza vonalát követi (fotó: Kárász Karolina / Várkapitányság) 

"Magyarországot, a magyar jövőt a Makovecz Imre szervezte szellemi összeesküvés mentette meg 1990 után. (…) Nélküle ma én sem állhatnék itt" – mondta Orbán Viktor miniszterelnök tavaly novemberben, a Műcsarnok nagy Makovecz-kiállításának megnyitóján. Ebben a beszédben rendszerének szellemi alapjait az építész életművéből vezette le, amit egyenesen magyar civilizációs ajánlatnak nevezett.

De vajon igaza volt-e Makovecznek a Citadella ügyében? Ami a történelmi tényeket illeti, nem nagyon, ahogyan egyébként a Szabadság-szobornak sincs semmi köze Horthy István tervezett emlékművéhez. (A legenda makacsul tartja magát, hiába próbálta már maga a szobrász, Kisfaludi Strobl Zsigmond is eloszlatni.)

A Citadella sem azért épült, hogy a gaz osztrákok rebellis Pestet ágyűtűz alatt tarthassák. Ehhez elég lett volna egyszer rendesen megnézni az erődöt, amelynek ágyútornya NYUGAT felé néz. Nem a rebellis Pest felé, hanem a Gellért-hegy lankái irányába, ahol akkoriban házak se nagyon voltak, csak szőlők és gyümölcsöskertek. A korabeli város egyetlen olyan része, amit az ágyútoronyból valóban el lehetett volna érni ágyútűzzel, a Királyi Palota meg a Tabán volt.

Az ágyútorony lőréseiből pásztázható terület a glacison az 1871-ben felvett Rapports-Plan szerint: a Citadella nem Pest felé van tájolva 

Mindez megmutatja az erődítés valódi funkcióját, összhangban a történeti forrásokkal. A katonai mérnöképítészet ugyanis rendkívül racionális, ellentétben a vízionárius mítoszteremtőkkel és a gondolataikba belebódult politikusokkal.

A Citadella a Budai Vár védelmére tervezett külső erődrendszer egyetlen elkészült darabja. Funkciója nem a város megfélemlítése volt, hanem a védelme a külső támadásoktól.

És ez attól függetlenül van így, hogy egyébként az 1850-es évek önkényuralmi időszakában építették.

Azt a problémát, hogy az ágyúk korszakában a középkori eredetű Budai Vár rendkívül sebezhető a környező magaslatokról, a Habsburg hadvezetés már az 1686-os sikeres ostrom idején észlelte. A Várat csak úgy lehetett volna megvédeni attól, hogy egy idegen tüzérség a hegytetőkről szétlövi, ha ezeket a magaslatokat körben megerősítik. Erre már az 1770-es években születtek tervek, a 19. század első felében pedig a Habsburg Birodalom nagyvárosai körül ágyútornyokból álló erődláncok épültek. Ilyen rendszer épült ki például Verona körül 1833 és 1866 között, amelynek az egyes erődítményei kísértetiesen emlékeztetnek a Citadellára.

Verona persze a birodalom határvárosa volt, amelynek birtoklásáért állandó háborúk dúltak, Pest-Budát pedig nem érte semmilyem közvetlen fenyegetés, így itt eleve szerényebb védelmi vonalat terveztek, és azt sem kezdték el építeni. 1823-ból azonban fennmaradt egy térkép, amelyen jelezték a tervezett erődláncot: két erődítményt a Gellért-hegyen, egyet a Nap-hegyen, egyet a Kis-Sváb-hegyen, egyet a mai Szent János Kórháznál, további négyet Budától északra. A dátum lényeges: 1823-ban a dinasztia és Magyarország viszonya kimondottan jó volt, ellenben frissen élt a fejekben a napóleoni fenyegetés emléke; logikus feltételezés volt, hogy bármilyen támadás elsősorban nyugati irányból érheti a várost.

A Citadella 1911 körül, miután a katonai használata már megszűnt; a szimbolikus belebontás nem sok kárt tett benne. A fotón jól érvényesül az erőd egykori szigorú monumentalitása (fotó: Müllner János / BTM Kiscelli Múzeum) 

Amikor Emanuel Zitta, a magyarországi erődítési kerület igazgatója kidolgozta az ország erődítési koncepcióját közvetlenül a szabadságharc leverése után, ezekre a korábbi elképzelésekre támaszkodhatott. A Gellért-hegyi erődítmény részletes terveit végül a Budai Mérnöki Igazgatóság dolgozta ki, és valóban 1850 áprilisában jelent meg az építkezést elrendelő császári parancs (Haynau a történetben nem szerepel). A szabadságharc nyilvánvalóan lökést adott a tervek megvalósításának, de az erődsorból végül csak a Citadella készült el – logikusan nyugat felé forduló ágyútoronnyal –, mivel az erőforrásokat inkább a fenyegetett határvárosokra koncentrálták, és a hadászat fejlődésével az elképzelés idejétmúlttá vált. A Citadella végül soha semmilyen érdemi katonai szerepet nem játszott története során.

Ez tehát a prózai valóság. A 19. századi közép-európai katonai építészet régóta műemléknek számító alkotását egy közkeletű legenda miatt tették tönkre – és nyilván nem volt senki, aki a történelmi tények közlésével megkérdőjelezte volna az ideologikus átalakítási koncepciót, amely az építésznek látványos önmegvalósítási lehetőséget kínált.

A panoráma… az legalább még megvan.